Mintha csak most lett volna, és nem öt évvel ezelőtt.

Minden olyan gyorsan történt: reggel ,az orvosi vizsgálat után,már csak anyósomékhoz mehettem haza, közel a kórházhoz. 13:30-ra visszamentünk, de még nem voltak igazi fájásaim. 14:30-kor burokrepesztés és a szokásos beöntéses móka. Na, onnantól kezdve nem volt megállás. Nem voltak se 10 perces, se 5 perces, de még 2 perces fájásaim se. 10 mp-ként jöttek, és egy-egy fájás 1 percig tartott. A mai napig emlékszem, hogy könyörögtem, adjanak valami fájdalomcsillapítót, vagy császározzanak meg, mert már nem bírom. Azóta se bíroma  fájdalmakat. ;)

M. közben hősiesen mellettem volt, bár egyszer azt a merész ötletet forgatta a fejében, hogy kimegy a kocsihoz, és dob pénzt a parkoló-órába. Persze, ebből semmi sem lett, jól meg is büntettek bennünket.

Zétikém annyira, de annyira sietett kifelé, hogy a negyedik tolófájáskor már kint is volt. 2006. 02. 08-án 16:07 perckor megszületett az én drága, második kisfiam. :))))) Már akkor is tündér volt, alig sírt, csak "nézelődött" apukája karjában.

Az utána lévő intenzív osztályos-kivérzős- műtös történetről most inkább nem is emlékeznék meg. A lényeg, hogy én is újjászülettem. :)

Valentin-napon pedig hazamehettünk. :) Mindannyian épen, egészségesen. :)

Isten éltessen, drága Zétikém! A világon a legeslegaranyosabb szeretet-gombóc vagy,az egyetlen ember, aki CSAK szeretetet tud adni. :) Nem is tudom, hogy csinálod. Tanulok (unk) tőled mindennap. :)