"Hónapról hónapra hiába vártuk a gyerekáldást. Mindketten kivizsgáltattuk magunkat, én injekciólúrán, vérvételeken vettem részt. Végül kiderült, hogy a progeszteronszintem kicsit alacsony, így az orvosom gyógyszeres kezelést javasolt. Ám előtte elvégzett egy petevezeték-átfújást is, hiszen, ha nem átjárhatók a petevezetők, akkor felesleges a sok hormon. A műtét miatt szeptemberben nem is mértem a hőmérsékletemet, és semmilyen egyéb "babacsináló" praktikával sem foglalkoztunk, annyira biztos voltam abban, hogy ez a hónap kiesik .

Megvettem a drága gyógyszert, és alig vártam, hogy megjöjjön  a menstruációm, és végre elkezdhessem szedni. A vérzésem viszont késett, a pocim görcsölt, szédültem, de teljesen biztos voltam abban, hogy csak a sokásos stresszről lehet szó. A 28. napon (általában 25-26 napos ciklusaim voltak) azonban vettem egy tesztet, de azt is csak azért, hogy végre történjen valami. Általános tapasztalatom volt ugyanis, hogy amint megcsináltam az egycsíkos tesztet, rögtön utána meg is jött a havi vérzésem.

Most azonban két csíkot mutatott a kis rudacska! Annyira nem bíztam benne, hogy majdnem ki is dobtam a tesztcsíkot, a férjem vette észre, hogy ez bizony terhességet jelez.

A várandósságom jól telt, még az első három hónapban jelentkező folyamatos hányinger, hányás sem viselt meg, annyira a fellegekben jártam. Imádtam babát várni! Gyorsan elrepült a kilenc hónap és eljött a anagy nap: 2004. júnus 4-e.

Reggel voltunk CTG-n, a gép elég jó fájásokat mutatott. Legalábbis az orvosom szerint. Én semmit nem éreztem az egészből, csak azt, hogy ez a baba soha nem akar már kijönni. A CTG után a doktor úr megvizsgált, és kijelentette, hpgy még mindig csak egyujjnyira van kitágulva  a méhszáj, na jó, egy picivel nagyobbra. De azért megpróbálhatunk sétálni. Ezt nagyon viccesnek találtam, mert napok óta meg sem álltunk, csak sétálgattunk, meg kádat sikáltam, meg takarítottam, meg mindent, hogy a baba egy picit megmozduljon.

Nagyobb sétát tettünk, néhány óra eltelte után megrepedt a burok. A férjem pánikba esett, de azért nyugtatgatott, hogy ne ijedjek meg, minden rendben lesz. Nagyon édes volt, biztosított, hogy van jegye, mehetünk busszal, de én inkább a taxis megoldást javasoltam. Szerencsére találtunk egyet az utcában. Gyorsan hazamentünk, majd autóba szálltunk, és irány a SOTE 2.

A kocsiban kétperces fájásaim voltak már, de ezt még elviselhetőnek éreztem. Sőt inkább boldog voltam, hogy végre szülök. Ahogy beértünk a kórházba, már percenként jöttek az egyre erősödő fájások. keztem eléggé kellemetlenül érezni magam. Fél óra múlva már félpercesek jöttek, és én azt hittem, végem, ott maradok a  szülőágyon.

Előre elképzeltem, hogy majd hogyan lélegzem, milyen zenét hallgatok, stb. Na persze! A túlélésért küzdöttem.

Nagyon hálás vagyok a férjemnek, amiért bent volt velem, törölgette a homlokom, fogta  akezem, nyugtatgatott, szeretgetett. Biztos, hogy sokszor ez lendített át a fájásokon. Na és a körülöttem lévő szakemberek hozzáállása. Szerencsére nem volt sem beöntés, sem borotválás. Én ugyan szóba hoztam. de mivel Margit (Választott szülésznőm) azt mondta, hogy őket nem zavarja, ha nincs beöntés, így én is megnyugodtam. A gyönyörű, új szülőszobában pedig tökéletes biztonságban éreztem magam. Nagyon jó érzés volt, hogy a kinti monitoron az orvosok látják a CTG görbéit, mi viszont kettesben lehetünk a férjemmel. Mindenben segítettek, ha kellett, de hagyták, hogy megmaradjon a kellő intimitás.

Kértem epidurális érzéstelenítést. Nem volt könnyű mozdulatlanul maradni félperces fájásokkal, de megérte. Volt egy szuper negyedórám. hamar abba kellett adni az adafgolást, mivel ripsz-ropsz kitágultam, és megindultak a tolófájások.

Addigra viszont a baba szívhangja többször is nagyon leesett, körülöttem mindenki csak sugdolózott, iszonyú feszültség uralkodott. Biztattak, hogy minden rendben lesz. Na persze, de láttam az arcukat!Akkor nagyon megijedtem. Istenem, add, hogy a babával ne legyen semmi baj! Toltam (próbálkoztam) kettőt, de nem sikerült lejjebb mennie  apicinek, belekakilt a magzatvízbe, és a szívhangja 50-60-ra esett vissza.

Hívtak egy másik orvost, aki megnézett, és az orvosom közölte, hogy megműt. Ekkor egy kisit megnyugodtam: ha én nem tudom kinyomni, akkor azonnal vegyék ki nekem Pocakádámot épen, egészségesen!

Szerencsémre (mivel előzőleg már bekötötték az EDA-t) nem kellett altatni. F. doktor (aki beadta a fájdalomcsillapítót) azért kedvesen közölte, hogy nincs idő arra, hogy megvárjuk a hatását, így félig fog hatni. Na, ettől nem lett jobb kedvem, de azért nem érdekelt annyira, mint  aPici.

15:47 perckor végre megszületett Ádám! Először Apa látta, aztán odahozták nekem is. Egy igazi kisangyal nézett velem farkasszemet. És még csak egy picit sem sírt, csak nézett azzal a gyönyörű szemével!

A szülés után az örzőbe kerültem, ám mielőtt elvittek volna, még kezembe vehettem a kisfiamat pár percre, ami nagyon sokat jelentett. magamba szívhattam az illatát, érezhettem puha bababőrét, megnézhettem alaposabban. és biztos vagyok benne, hogy Ádámnak is szüksége volterre a pár percre, hogy  nagy sokk után megnyugodhasson, érezhesse anya melegét, szívverésést. .....

Hála és köszönet a férjemnek és a Jóistennek, hogy megajándékoztak ezzel a csodálatos kisfiúval."

Megjelent a Kismama Magazin, 2004 december