A szerdai nap a Moncsicsi jegyében telt. Már el is feljtettem, hogy létezik, de Zétinek sikerült jól az emlékezetembe vésnie!

Történetesen ma sem volt Férj reggel (valahogy megérezte volna, és azért tűnt el hajnalban?!). Tipikus "anya két nyűgös gyerekkel" reggel volt: "Ádi, ébresztő", "Zéti kelj fel", "Nem, nem alhatsz tovább", "De menni kell. ", "Mit kérsz, kakaót vagy teát?", " Az előbb még teát kértél!",  "Ne verekedjetek!",  "Alaposan mosd a fogadat!",  "Nem, nem lehet mesét nézni!",  "Öltözz!", " Nem vehetsz csizmát!", "Ne bántsd a másikat!", "Úristen, siessünk, elkésünk," stb.

Ok, ez eddig tipikus, vagyis rendben van, megszokott és elviselhető. De ekkor Zéti előhozta  a tegnap nagyiéknál fellelt kincset: ŐT, a Majmocskát, a Moncsicsit! Már épp az utolsó fázisában voltunk a reggeli készülődésnek, amikor rádöbbentem (oh, én szívtelen anya!), hogy  a gyerekek még nem pisiltak reggel! Irány a WC! (Mondanom sem kell, hogy két kisfiúval ez is egy nagybetűs ÉLMÉNY, ugyanis harcolnak pisi közben. Értsd, egyszerre pisilnek, és azt élvezik, ha eltalálhatják egymást pisijét  a sugárral. Hurrá! Istenem, mikről maradtok ti le, lányos anyukák!) Szóval, megvolt a harc is, de egyszercsak zsuppsz, a féltett majom a wc kagylóban landolt. Már csak ez hiányzott!!!! Hiszti, sírás, könnyek, pisis dög (bocsánat bajbajutott Moncsicsi). Éljen! Ma is rohanhatunk az oviba! Nagy nehezen elindultunk, útközben fűt-fát megígértem Zétény uraságnak, csakhogy időben eljussunk az óvodába. (Tudom, nem jó nevelési elv, de rendkívül hasznos rövidtávon.)

Na persze ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Így aztán a  délután sem telhetett el Moncsicsi őfelsége nélkül, mert "Hol van az én majmocskám?" "A Moncsicsi nélkül nem megyek aludni, sőt óvodába sem." Na ennek azért már fele sem tréfa. Így aztán anyarabszolga súrolt, kefélt, mosott, fertőtlenített, szárított, míg végül ott állt  Moncsicsi baba (feküdt az a büdös dög) teljes valójában szépen, illatosan, fényesen.

Anyarabszolga dolga végeztével leheveredett pihenni, azaz csak leheveredett volna, ha éles kiáltás nem törte volna meg a csendet: "Anya, nincs szeme!! Hol a szeme?!" Hoppsz! Sikerült azt is lesúrolni. Úgyhogy zárásként még szemeket is kellett festeni. De mindenjó, ha vége jó: Zéti csendesen, békésen aludt a drága (és most már nekem is az, hogy a kutya vinné el!) Moncsicsijával.

Záróakkord: Ma egyszersem jutott eszébe az a szőrös jószág! Miért? Miért? Hát, már tényleg senki nem értékeli a munkámat?!