Ma elmentünk életünk első gyerek istentiszteletére a református templomba. Bár nem reformátusok vagyunk, az óviban nincs evangélikus hitoktatás, csak református, így oda járnak a srácok.

Hihetelen volt! Csodálatos! Én mindig meghatódom a  templomban, felekezettől függetlenül, de ez az istentisztelet minden képzeletemet felülmúlta. Lehet, hogy csak nekem volt ez új, de én mindig felnőtteknek szóló alkalmakon voltam, és a gyerekek halálra unták magukat. Itt viszont fordult a kocka, minden a gyerekekről szólt, a felnőttek unatkoztak (unatkozhattak volna, de szerintem ők is remekül szórakoztak). A lelkésznő egy plüss barival együtt tartotta az igehirdetést,  a kicsik voltak a bárányok, a csillagok és az angyalok. A legvégén pedig minden gyerek kapott egy kis csomagot: könyvet, csokit, matricát.

Azóta is ezen gondolkodom: igen, így kéne. Így is lehetne. Bevonni őket, az ő szintjükre lemenni (vagy felmenni), és nem azt elvárni, hogy egy órán keresztül szépen, csendben üljenek, vagy azt, hogy míg a szülők hallgatják az Igét, addig a gyerekek hittanoznak. Én próbáltam, nekünk egyátalán nem vált be. Ez viszont egy ideig lekötötte az én izgága fiaimat is.

Köszönjük, kedves D. E.! Köszönjük, hogy ilyen élményben lehetett ma részünk!