Mlyen érdekes a gyerekek időképzete ! Számukra minden év-évtized csak egy pillanat. A minap is erre a párbeszédre ébredtem:

Á: Nekem már csak keveset kell óviba menni, én iskolás leszek jövőre.

Z: Én is iskolás leszek.

Á: Igen, de én addigra már egyetemre járok.

Z: Akkor én is egyetemre megyek.

Á: De én addigra nyugdíjas leszek.

Z: Én is nyugdíjas leszek, a Palipapával. :)

Ha tudnák mennyi mindent kell még belesűríteniük az életbe addig, amíg nyugdíjasok lesznek! Szépet és rútat, jót és rosszat egyaránt. De ráérnek még megtudni. :)

Mi, felnőttek sem vagyunk egyformán. Tegnap szánkózás közben találkoztam egy kedves anyukával, akivel még az óviban találkoztam. Kiderült, hogy ő is angolt tanít egy szakközépben. Beszélgettünk, és meglepődve láttam, hogy sokkal jobb helyzetben van, mint én, mégis sokkal rosszabbnak lát mindent. Neki 20-21 órája van, nekem 31. Neki a maximális csoportja 20 fő, nekem 25, de tavaly volt 26 is (és ez csak egy csoport!). a magyart teljes osztályban tanítom.

Panaszkodott, hogy mennyit kell javítania; nekem még magyart is kell, és össze sem lehet hasonlítani egy irodalom dolgozatot és egy angolt!

Náluk van felvételi, ezért legalább a Nyek-es osztályokban lehet jól dolgozni. Év végén sokan alapfokú nyelvvizsgát tesznek. Te jó ég! Hol vagyunk mi ehhez képest?!

A beszélgetés végére teljesen lehangolódtam. Nekem tényleg semmiben nem jobb  a helyzetem? Nekem tényleg nem jut semmi sikerélmény?

 Aztán megnyugodtam, dehogynem. A gyerekek mosolya, lekes köszönése, az, hogy nem fordulnak el az utcán, ha találkozunk, az, hogy a legbelsőbb titkaikat is elmondják nem siker talán?! Talán az. :)

Lehet, hogy félig analfabéta, rendkívül nehéz szociális helyzetből jött, magatartási problémákkal küzdő gyerekeket megtanítani akár a legeslegkisebb dologra is, nehezebb feladat, mint egy elit gimnáziumban elérni a nyelvvizsgát, vagy versenyeztetni a gyerekeket? Sokkal nehezebb, sokkal több munka, a szakmától sokkal több lenézés, sok-sok csalódás, megaláztatás, de valahol mégis a legeslegszebb kihívás. Mert mi néha csodát teszünk, ha csak aprót is. Szerintem, mi vagyunk az igazi pedagógusok, az igazi tanárok, akik valóban elkötelezettségből tesszük azt, ami számunkra rendeltetett.

És igenis büszke vagyok arra a tanítványomra, aki még életében nem olvasott el egyetlen kötelezőt sem, hogy most elolvasta az Antigonét! És büszke vagyok magamra is, hogy még bírom, sőt, még lelkes is vagyok!